Selmeczi György: Symphonic poems
Szent Orpheus-töredékek
A Szent Orpheus-töredékek lényegében szimfonikus költemények nyitott ciklusa, melyet Szentkuthy Miklós híres esszéregény-sorozata, a Szent Orpheus breviáriuma ihletett.
A Szent Orpheus breviáriuma egyike a XX. század szellemi csúcsteljesítményeinek. A hatalmas szövegtest csak Prousthoz és Joyce-hoz mérhető, rendkívül nehezen megközelíthető olvasmány; olvasása és megértése szinte életprogram. Szentkuthy különleges affinitása a zenéhez tovább növeli a vonzerejét ennek az európai spiritualitást esszenciális módon megragadó csodálatos alkotásnak. A három zenekari darab a Szent Orpheus olvasásának hatására keletkezett. Nem kísérli meg a monumentális mű egészét zenei eszközökkel megragadni, inkább legjellemzőbb részegységeit mint önálló műegészeket próbálja szemlélni, s megoldásokat találni a szöveg sokrétűségének zenei megjelenítésére. Kézenfekvő volna Szentkuthy zenei utalásait „egy az egyben” átemelni, ám izgalmasabbnak tűnik egy szubjektívebb megközelítés, mely egy tudatos és vállalt eklektika jegyében lényegében történetet mesél – tetszőleges, mégis szellemében felismerhető történetet – zenei eszközökkel. A szimfonikus ciklus szembeszegül a hagyományos formaszerkezettel, egy többszörös linearitás alkalmazásával egyszerre több tematikus anyag alakításával, variálásával halad az időben, anélkül, hogy a repríz-kényszernek eleget tenne. A ciklus nyitott: további reflexiók, kommentárok lehetségesek a „múló időben”.
Alba Felix A szerzőt több mint egy évtizede foglalkoztatja a szimfonikus költemény mint műforma. A romantika korában oly fontos alkotói habitus a XX. századra csaknem eltűnt a zeneszerzői gyakorlatból, sőt, bizonyos pejoráció társult hozzá, amennyiben – a század második felének teoretikus megítélése szerint – a zenemű irodalmi-filozófiai vagy dramatikus indíttatása a zenei struktúrák elvárható tisztasága, az alkotás szuverenitása ellen hat. A posztmodern korszak újra érdeklődni látszik a történeti és irodalmi ihletettségű zeneművek iránt, sokan pozitívumként élik meg, ha a zenei folyamatokat irodalmi formákhoz, történelmi eseményekhez, netán konkrét, drámai cselekményhez köthetik.
Az Alba Felix (Boldog hajnal...) című kompozíció az „Alba” szó fogalomkörének szerteágazó, „enigmatikus” mivoltát próbálja érzékeltetni, és demonstratív módon fölvállalja a szimfonikus költemény Liszt-i hagyományát. Az „Ó fényességes szép hajnal” kezdetű népének beépítésével, valamint számos sajátos ritmikai, harmóniai és formai megoldás révén az Alba Felix remélhetőleg mégis XXI. századi alkotásnak bizonyul.
Bulgakov A fentebb már ismertetett eszmények szellemében komponált szimfonikus költemény zenei alapjai egy színpadi zene létrejöttekor születtek, melyet a szerző Bulgakov Iván, a rettentő című színművéhez komponált. A rendkívül sokféle zenei anyag, melyet a színmű és kora inspirált (orosz népdal és néptánc, románc, esztrádzene, mozgalmi induló stb.), sűrített és lendületes formában jelenik meg, mintegy dramaturgiai adottságként „önszerveződik”. Ezt a – néhol erőszakos, néhol burleszk – folyamatot szakítja meg az a jellegzetes pravoszláv fohász, mely még így, a vokalitás mellőzésével is összetéveszthetetlenül elhelyezi a „történetet” térben és időben. A szerző mindnyájunk közös XX. századbéli „élményének” hangzó lenyomatát kínálja.
Elérhető a Rózsavölgyi Zeneműboltban és Webáruházban: ITT
A Szent Orpheus breviáriuma egyike a XX. század szellemi csúcsteljesítményeinek. A hatalmas szövegtest csak Prousthoz és Joyce-hoz mérhető, rendkívül nehezen megközelíthető olvasmány; olvasása és megértése szinte életprogram. Szentkuthy különleges affinitása a zenéhez tovább növeli a vonzerejét ennek az európai spiritualitást esszenciális módon megragadó csodálatos alkotásnak. A három zenekari darab a Szent Orpheus olvasásának hatására keletkezett. Nem kísérli meg a monumentális mű egészét zenei eszközökkel megragadni, inkább legjellemzőbb részegységeit mint önálló műegészeket próbálja szemlélni, s megoldásokat találni a szöveg sokrétűségének zenei megjelenítésére. Kézenfekvő volna Szentkuthy zenei utalásait „egy az egyben” átemelni, ám izgalmasabbnak tűnik egy szubjektívebb megközelítés, mely egy tudatos és vállalt eklektika jegyében lényegében történetet mesél – tetszőleges, mégis szellemében felismerhető történetet – zenei eszközökkel. A szimfonikus ciklus szembeszegül a hagyományos formaszerkezettel, egy többszörös linearitás alkalmazásával egyszerre több tematikus anyag alakításával, variálásával halad az időben, anélkül, hogy a repríz-kényszernek eleget tenne. A ciklus nyitott: további reflexiók, kommentárok lehetségesek a „múló időben”.
Alba Felix A szerzőt több mint egy évtizede foglalkoztatja a szimfonikus költemény mint műforma. A romantika korában oly fontos alkotói habitus a XX. századra csaknem eltűnt a zeneszerzői gyakorlatból, sőt, bizonyos pejoráció társult hozzá, amennyiben – a század második felének teoretikus megítélése szerint – a zenemű irodalmi-filozófiai vagy dramatikus indíttatása a zenei struktúrák elvárható tisztasága, az alkotás szuverenitása ellen hat. A posztmodern korszak újra érdeklődni látszik a történeti és irodalmi ihletettségű zeneművek iránt, sokan pozitívumként élik meg, ha a zenei folyamatokat irodalmi formákhoz, történelmi eseményekhez, netán konkrét, drámai cselekményhez köthetik.
Az Alba Felix (Boldog hajnal...) című kompozíció az „Alba” szó fogalomkörének szerteágazó, „enigmatikus” mivoltát próbálja érzékeltetni, és demonstratív módon fölvállalja a szimfonikus költemény Liszt-i hagyományát. Az „Ó fényességes szép hajnal” kezdetű népének beépítésével, valamint számos sajátos ritmikai, harmóniai és formai megoldás révén az Alba Felix remélhetőleg mégis XXI. századi alkotásnak bizonyul.
Bulgakov A fentebb már ismertetett eszmények szellemében komponált szimfonikus költemény zenei alapjai egy színpadi zene létrejöttekor születtek, melyet a szerző Bulgakov Iván, a rettentő című színművéhez komponált. A rendkívül sokféle zenei anyag, melyet a színmű és kora inspirált (orosz népdal és néptánc, románc, esztrádzene, mozgalmi induló stb.), sűrített és lendületes formában jelenik meg, mintegy dramaturgiai adottságként „önszerveződik”. Ezt a – néhol erőszakos, néhol burleszk – folyamatot szakítja meg az a jellegzetes pravoszláv fohász, mely még így, a vokalitás mellőzésével is összetéveszthetetlenül elhelyezi a „történetet” térben és időben. A szerző mindnyájunk közös XX. századbéli „élményének” hangzó lenyomatát kínálja.
Elérhető a Rózsavölgyi Zeneműboltban és Webáruházban: ITT
